gróf széki Teleki Pál


A politikus

A tartalom feltöltés alatt.


 

A földrajztudós

A tartalom feltöltés alatt.


 

Az egyetemi tanár

A tartalom feltöltés alatt.


 

A főcserkész

A tartalom feltöltés alatt.


 

A magánember

A tartalom feltöltés alatt.


 


 

Teleki szobrok
a világban

A tartalom feltöltés alatt.


 

Teleki Pál
sírhelye

A tartalom feltöltés alatt.


 

Teleki Pál
emlékezete

A tartalom feltöltés alatt.

Vas István: Teleki Pál emlékezete
1 Amikor elcsattant a revolvere, Egész Magyarország elbukott vele. Fent a bombázórepülők, Fent a katonák, a menetelők Berregték, dobogták, hogy vége, vége, Hogy hullunk a szennybe, szégyenbe, vérbe. Az áprilisi szél sziszegett, Felhőkkel borította az eget, Aztán mindennek vége volt – csak Nem a bűnöknek, nem a pokolnak, Nem a tankoknak, bombáknak, romoknak, Fogcsikorgatásnak, kínzásnak, jajoknak, Megtáncoltatásnak, szégyen-daloknak, Minden megdermedt, csak a férgek mozogtak, Csak a ganajtúrók, poloskák, patkányok, Döglegyek, keselyűk, sáskák, sakálok, Az örök labancok, német-lakájok, Világtörténelem penészébe pácolt Riadt rémuralmak, szláv-zsidó ragályok, Vérengző vigécek, népi janicsárok, Az ökrendezők, tajték-epehányók, Trágyadombbá tették Magyarországot, A rondaságot vérünkbe ömlesztették, A század pestise életünkbe forrt át – Jaj, Magyarország! 2 A csőcselék-urak között Nagyúr volt, gróf volt, nemcsak rangra, Ezért Választotta a ködöt, Ezért nem indult csőcselék-kalandra. Hogy tévedett? De nem volt nála kényesebb: Ő úgy szólt, hogy elhallgatott, S mert tudta, hogy szava mit ért, Azért hozta a véráldozatot. Azt hitték a kedélyesek, Hogy Mohácsnál több is veszett, S kik soha nem tanulnak, A pimaszok, a délcegek Azt hitték, hogy mindent lehet Magyar úrnak – Csak ő tudta, hogy jobb elnyúlni holtan, Ha nem akar úr lenni a pokolban. Csak ő tudta, hogy Magyarország Nem osztály, nem tömeg, De mindig az egy, meg az egy – S vállalta sorsát. 3 Amit ezer éve mindig csak néhányan Tudtunk, volt már úgy is, hogy csak ketten-hárman, Volt már olyan év is, mikor nem élt másban, Csak az egyetértő szemhunyorításban, Ami soha nem volt pillanatnyi érdek, Nem részeg hujjongás, nem áldott tenyészet, Ami soha nem volt, ami csak lehetne, Ami nincs forgandó sorsnak alávetve, Ami fel-feltámad tisztultabb agyakban, Az eladhatatlan, meghódíthatatlan, Ami még osztályé, párté soha nem lett, Az a vágy, akarat, az a magyar nemzet Akkor vele egy volt, s lángja benne égve Vele együtt hullott a nemesebb éjbe, A tisztább sötétből fel a fényre szállva, A reményentúli remény magasába, S hiába takarják hazug feledésbe, Megnő minden évvel éltető emléke, S ragyog tizenöt év vérpárás ködéből, Teleki füstölgő revolvercsövéből. 1956. január (Élet és Irodalom 1989. március 31.)
Bóka László: Mint gépíró, ha sort vált…
Őt már hiába keresed, esendő volt, hát elesett, feladta sorsát. Helyette a legenda él, Isten, mint gépíró cserél sorsot, ha sort vált. Tanúlj belőle, tűrj ha kell, eszed amúgysem éri fel mint lesz, ki él ma, holnap, mikor már elbukott, csatát vesztett és elfutott, győzelmes példa. Nyugat, 1941.májusi szám, 200.1.
Illyés Gyula: Áldozat
Vedd példának őt. Hogyha vért szomjaznak fenn az istenek: a népedé helyett nyujtsd némán föl nekik a magadét. Megízlelik s betelnek véle tán! Mert olyan a kor, mint midőn Wotán – Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz bitorolta még a Fiú helyét, itta a bort és zabálta a húst. Midőn tivornya-hely volt még az ég. Barbár idő. De ilyenkor terem Sárkányölőt a föld és Tűzlopót. Barbár idők. De hősök s áldozók ilyenkor győzhetnek a végzeten. Ilyen volt ő is, aki most kimúlt. Nem összeroppant, de fölmagasult. Rom, rom és rom. S úgy érleli magát rommá a ház, a város, a világ, ahogy gyümölccsé érik a virág. Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy? Elég e vér, hogy megkösse falad? Szorong a szív; bár hajnalod hasad! Népünk jövője? Szó, te semmi rongy! Jaj, az beszél ma, aki nem felel, és nemzetét ma az emeli fel, ki súlyával lerogy. Fölfelé futva példát így mutat, ki jobbra-balra nem lel már utat. Illyés Gyula: Összegyűjtött versei. I. k. 1977.451-452.l., 1941.
Győri Dezső: Teleki koporsója alatt
Ránk látogatott “Nagy Barátunk” s úgy lepte meg nyáj-híveit, mint hiúz gyönge őzeket. Megdermedtünk a Durvaparton riadtan, mint a zsenge asszony, ki nászágyán fertőztetett. (Nem képes ezt felfogni ész;) Teleki halott. Fenn, a Váron csak egy: a gyászjel van helyén, ám szétszórván az Ügy-körök, s a “Nagy Barát” ordas kegyére Budán dörögve húznak délre a motorizált fütykösök. Nyers erőszak a négyzeten. Öngyilkos lett? Orv-kéz lelőtte? Már egyre megy a rongy való. Fél főúr volt, s egész “tanár”. London helyett a sírba szállt. Szekunda. Mert nem vért és halált várt népe. A nép másra várt: Könyvre, jövőre. Erre nem! S lám barbár hordáé a szó már, s az eszme-zászló kapcarongy? s csak sajtpapír a könyveink. …. Buta halála nem csak testi. S szivárgó vére szennyel festi kelepcénken sírt könnyeink, szégyenünk s dühünk két szemén Férfiévek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1974.280.l.) 1941.
Keresztúry Dezső: Jelkép
Teleki Pál emlékének Ha nyugtalan éjeken fölriadok, pisztolydörgéseket vélek hallani: Széchenyi rémlik föl, aztán a Telekiek; – az első: László, kit beugratni csaltak haza; a harmadik: Géza, ki frontokon repült át békét szerezni, s elpusztult idegenben, ő is öngyilkosan; de főként a második: Pál a földrajz tudósa, ki, amikor kellett, odahagyta tanszékét egy sokkal nagyobbért, s lett fajvédő, partizán, ha ezt kívánta a hely s a perc: mert Európa, – melyet egy roppant város köreiként fejtett meg – vak önzéssel szétszaggatta országát. Ő mindig a szervesen nőtt egységeket kereste a világban: a földekét, az emberekét. Nagy oktató volt; elkalandozott, de szétindázva szinte követhetetlen is egy célra tört; kurátora volt az Eötvösnek; nem vette rossz néven, ha kifigurázták roppant körmondatait; közénk állt labdát rúgni, nem volt „deli magyar”, törékeny alakján derűt keltett a rövidnadrágos cserkész- egyenruha: de abban a körben látta, ápolta a nemzeti javaréteg iskoláját. A nagy tömegben egyedül maradt mindig; nem tudom feledni, ahogy egy szentistvánnapi körmenet élén, egyszerű díszmagyarban, örmény anyja vonásait vegyítve székely őseiével, Buda sírnivaló sugárzásában lépkedve a nehéz magyarság jelképévé nőtt magánya. Példa lett végső tette is: elszánt tiltakozása a „szövetséges nagyhatalom” perfídiája ellen. Ne kérdezd, ki írta elégszer ma sem olvasandó búcsúlevelét s ki húzta meg a ravaszt, de azt tudd, ki adta kezébe a fegyvert, nem hagyva más módot a tiltakozására; kik szegték meg szavukat, hogy a nagy halott helye ott lesz az új igazságtételnél, mely gonoszabb lett a buta réginél, s ahol még nevét se említették?! De mégse pusztulása legyen példa a cserbenhagyott népnek, mely – volt oka rá – követte volna, ha meg nem menti az ős parancs, hogy folytatódni kell: az élet élni akar! – Rá emlékezve élek, aggastyánként is remélve, hogy erkölcsét őrzik még hű nemzedékek, hogy példája parancsoló emlék lesz: fényesen újuló világ visszhangja, mint az örök tengerek zúgása… René Bonnerjera: Elégia gróf Teleki Pál halálára Sötét nap. Gyász homályosítja a levegőt. Sírástól égnek a szemeink. Körülöttünk lobog a félárbócra eresztett zászlókban, óh halhatatlan hazafi, a Te keserű példádnak szörnyűsége. Te megértetted, hogy amikor a fáklya kihúny a kezedben, Meg kell menteni a tüzet, amiből új virradat születik És hogy ezt a hajnal nélküli éjet Egy isteni fáklyának kellett megvilágítani. Térden állva áldjuk, Atya, Barát, Oltalmazó, Nagy lélek, nemes szív, tündöklő nagy szellem, A Te néped józan fejjel ébred, Hív Téged, és félelemtől reszket. Halott! − E szónak súlya vérző szívünket összezúzza. Itt minden felborul és meghal: Hit, boldogság, remény; Csak a fájdalom marad, és e végtelen fájdalom Hatalmas áradatban zuhog. Isten, lásd, mi szenvedtünk, szörnyű szenvedéssel, Könnyeink minden korszakot elöntöttek Ám fájdalmunkat tedd termékenyebbé Hogy örökkön-örökké hulljanak könnyeink. Véssük be szívünkbe neved, óh hős mártírunk, Hogy a szeretet tiszta tüzéből semmi el ne tűnjön, Hogy szeretve szeressünk, mintha élne. − Hogy miközben E nemzedék elenyész, adjuk át örökül jövő nemzedéknek. Ravatala előtt egy egész nép zokog. Tíz milliónak zokogásából ima fakad Egy ország haldoklik, és koporsójában Egy nemzet fekszik vérben. Indul nyugvóhelye felé, komoran és méltósággal Ám egyszerre szomorú jóslatainak visszfénye Megvilágítja sápadt arcunkon a borzalmat És szétszaggatja az eget felettünk. De hát fontos ez? Aludj csak aludj! Ne zavarjuk többé a nyugalmát És csak álmodjon ott, gyönyörű szülőföldjének és hűs és enyhe erdeinek örök éjjelében. És most vissza hozzánk. − Ám jöjjön, ha jönnie kell Annak az elragadtatott pillanatnak, mit a Bárd annyira tisztel, Nem félünk tőle, és tudni fogjuk, Hogyan kell őt méltóan fogadni. René Bonnerjera angol-indiai költő.
A francia nyelvű versét Csicsery-Rónai István fordította.