Vas István: Teleki Pál emlékezete
1

Amikor elcsattant a revolvere,
Egész Magyarország elbukott vele.
Fent a bombázórepülők,
Fent a katonák, a menetelők
Berregték, dobogták, hogy vége, vége,
Hogy hullunk a szennybe, szégyenbe, vérbe.
Az áprilisi szél sziszegett,
Felhőkkel borította az eget,
Aztán mindennek vége volt – csak
Nem a bűnöknek, nem a pokolnak,
Nem a tankoknak, bombáknak, romoknak,
Fogcsikorgatásnak, kínzásnak, jajoknak,
Megtáncoltatásnak, szégyen-daloknak,
Minden megdermedt, csak a férgek mozogtak,
Csak a ganajtúrók, poloskák, patkányok,
Döglegyek, keselyűk, sáskák, sakálok,
Az örök labancok, német-lakájok,
Világtörténelem penészébe pácolt
Riadt rémuralmak, szláv-zsidó ragályok,
Vérengző vigécek, népi janicsárok,
Az ökrendezők, tajték-epehányók,
Trágyadombbá tették Magyarországot,
A rondaságot vérünkbe ömlesztették,
A század pestise életünkbe forrt át –
Jaj, Magyarország!

2

A csőcselék-urak között
Nagyúr volt, gróf volt, nemcsak rangra,
Ezért
Választotta a ködöt,
Ezért nem indult csőcselék-kalandra.
Hogy tévedett?
De nem volt nála kényesebb:
Ő úgy szólt, hogy elhallgatott,
S mert tudta, hogy szava mit ért,
Azért hozta a véráldozatot.
Azt hitték a kedélyesek,
Hogy Mohácsnál több is veszett,
S kik soha nem tanulnak,
A pimaszok, a délcegek
Azt hitték, hogy mindent lehet
Magyar úrnak –
Csak ő tudta, hogy jobb elnyúlni holtan,
Ha nem akar úr lenni a pokolban.

Csak ő tudta, hogy Magyarország
Nem osztály, nem tömeg,
De mindig az egy, meg az egy –
S vállalta sorsát.

3

Amit ezer éve mindig csak néhányan
Tudtunk, volt már úgy is, hogy csak ketten-hárman,
Volt már olyan év is, mikor nem élt másban,
Csak az egyetértő szemhunyorításban,
Ami soha nem volt pillanatnyi érdek,
Nem részeg hujjongás, nem áldott tenyészet,
Ami soha nem volt, ami csak lehetne,
Ami nincs forgandó sorsnak alávetve,
Ami fel-feltámad tisztultabb agyakban,
Az eladhatatlan, meghódíthatatlan,
Ami még osztályé, párté soha nem lett,
Az a vágy, akarat, az a magyar nemzet
Akkor vele egy volt, s lángja benne égve
Vele együtt hullott a nemesebb éjbe,
A tisztább sötétből fel a fényre szállva,
A reményentúli remény magasába,
S hiába takarják hazug feledésbe,
Megnő minden évvel éltető emléke,
S ragyog tizenöt év vérpárás ködéből,
Teleki füstölgő revolvercsövéből.

1956. január (Élet és Irodalom 1989. március 31.)

 


Bóka László: Mint gépíró, ha sort vált…

Őt már hiába keresed,
esendő volt, hát elesett,
feladta sorsát.
Helyette a legenda él,
Isten, mint gépíró cserél
sorsot, ha sort vált.

Tanúlj belőle, tűrj ha kell,
eszed amúgysem éri fel
mint lesz, ki él ma,
holnap, mikor már elbukott,
csatát vesztett és elfutott,
győzelmes példa.

Nyugat, 1941.májusi szám, 200.1.
 

 
Illyés Gyula: Áldozat
 

Vedd példának őt. Hogyha vért
szomjaznak fenn az istenek:
a népedé helyett
nyujtsd némán föl nekik a magadét.

Megízlelik s betelnek véle tán!
Mert olyan a kor, mint midőn Wotán –
Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz
bitorolta még a Fiú helyét,
itta a bort és zabálta a húst.
Midőn tivornya-hely volt még az ég.

Barbár idő. De ilyenkor terem
Sárkányölőt a föld és Tűzlopót.
Barbár idők. De hősök s áldozók
ilyenkor győzhetnek a végzeten.

Ilyen volt ő is, aki most kimúlt.
Nem összeroppant, de fölmagasult.

Rom, rom és rom. S úgy érleli magát
rommá a ház, a város, a világ,
ahogy gyümölccsé érik a virág.

Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy?
Elég e vér, hogy megkösse falad?
Szorong a szív; bár hajnalod hasad!

Népünk jövője? Szó, te semmi rongy!
Jaj, az beszél ma, aki nem felel,
és nemzetét ma az emeli fel,
ki súlyával lerogy.

Fölfelé futva példát így mutat,
ki jobbra-balra nem lel már utat.

Illyés Gyula: Összegyűjtött versei. I. k. 1977.451-452.l., 1941.
 

 
  
Győri Dezső: Teleki koporsója alatt

Ránk látogatott “Nagy Barátunk”
s úgy lepte meg nyáj-híveit,
mint hiúz gyönge őzeket.
Megdermedtünk a Durvaparton riadtan,
mint a zsenge asszony, ki nászágyán fertőztetett.
(Nem képes ezt felfogni ész;)
Teleki halott. Fenn, a Váron
csak egy: a gyászjel van helyén,
ám szétszórván az Ügy-körök,
s a “Nagy Barát” ordas kegyére
Budán dörögve húznak délre
a motorizált fütykösök.
Nyers erőszak a négyzeten.
Öngyilkos lett? Orv-kéz lelőtte?
Már egyre megy a rongy való.
Fél főúr volt, s egész “tanár”.
London helyett a sírba szállt.
Szekunda. Mert nem vért és halált
várt népe. A nép másra várt:
Könyvre, jövőre. Erre nem!
S lám barbár hordáé a szó már,
s az eszme-zászló kapcarongy?
s csak sajtpapír a könyveink. ….
Buta halála nem csak testi.
S szivárgó vére szennyel festi
kelepcénken sírt könnyeink,
szégyenünk s dühünk két szemén

Férfiévek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1974.280.l.) 1941.
 

 
  
Keresztúry Dezső: Jelkép

Teleki Pál emlékének

Ha nyugtalan éjeken fölriadok,
pisztolydörgéseket vélek hallani:
Széchenyi rémlik föl, aztán a Telekiek; –
az első: László, kit beugratni csaltak haza;
a harmadik: Géza, ki frontokon repült át
békét szerezni, s elpusztult idegenben,
ő is öngyilkosan; de főként a második:
Pál a földrajz tudósa, ki, amikor kellett,
odahagyta tanszékét egy sokkal nagyobbért,
s lett fajvédő, partizán, ha ezt kívánta
a hely s a perc: mert Európa, – melyet
egy roppant város köreiként fejtett meg –
vak önzéssel szétszaggatta országát.
Ő mindig a szervesen nőtt egységeket
kereste a világban: a földekét, az emberekét.
Nagy oktató volt; elkalandozott, de szétindázva
szinte követhetetlen is egy célra tört; kurátora volt
az Eötvösnek; nem vette rossz néven, ha kifigurázták
roppant körmondatait; közénk állt labdát rúgni,
nem volt „deli magyar”, törékeny alakján
derűt keltett a rövidnadrágos cserkész-
egyenruha: de abban a körben látta, ápolta
a nemzeti javaréteg iskoláját. A nagy tömegben
egyedül maradt mindig; nem tudom feledni,
ahogy egy szentistvánnapi körmenet élén,
egyszerű díszmagyarban, örmény anyja vonásait
vegyítve székely őseiével, Buda sírnivaló
sugárzásában lépkedve a nehéz magyarság
jelképévé nőtt magánya. Példa lett végső
tette is: elszánt tiltakozása a „szövetséges
nagyhatalom” perfídiája ellen. Ne kérdezd,
ki írta elégszer ma sem olvasandó
búcsúlevelét s ki húzta meg a ravaszt, de
azt tudd, ki adta kezébe a fegyvert,
nem hagyva más módot a tiltakozására;
kik szegték meg szavukat, hogy a nagy halott
helye ott lesz az új igazságtételnél, mely
gonoszabb lett a buta réginél, s ahol még
nevét se említették?!
De mégse pusztulása legyen példa a cserbenhagyott
népnek, mely – volt oka rá – követte volna,
ha meg nem menti az ős parancs, hogy
folytatódni kell: az élet élni akar! – Rá
emlékezve élek, aggastyánként is remélve, hogy
erkölcsét őrzik még hű nemzedékek, hogy
példája parancsoló emlék lesz: fényesen újuló
világ visszhangja, mint az örök tengerek zúgása…

René Bonnerjera:
Elégia gróf Teleki Pál halálára
Sötét nap. Gyász homályosítja a levegőt.
Sírástól égnek a szemeink. Körülöttünk lobog
a félárbócra eresztett zászlókban, óh halhatatlan hazafi,
a Te keserű példádnak szörnyűsége.

Te megértetted, hogy amikor a fáklya kihúny a kezedben,
Meg kell menteni a tüzet, amiből új virradat születik
És hogy ezt a hajnal nélküli éjet
Egy isteni fáklyának kellett megvilágítani.

Térden állva áldjuk, Atya, Barát, Oltalmazó,
Nagy lélek, nemes szív, tündöklő nagy szellem,
A Te néped józan fejjel ébred,
Hív Téged, és félelemtől reszket.

Halott! − E szónak súlya vérző szívünket összezúzza.
Itt minden felborul és meghal: Hit, boldogság, remény;
Csak a fájdalom marad, és e végtelen fájdalom
Hatalmas áradatban zuhog.

Isten, lásd, mi szenvedtünk, szörnyű szenvedéssel,
Könnyeink minden korszakot elöntöttek
Ám fájdalmunkat tedd termékenyebbé
Hogy örökkön-örökké hulljanak könnyeink.
Véssük be szívünkbe neved, óh hős mártírunk,
Hogy a szeretet tiszta tüzéből semmi el ne tűnjön,
Hogy szeretve szeressünk, mintha élne. − Hogy miközben
E nemzedék elenyész, adjuk át örökül jövő nemzedéknek.

Ravatala előtt egy egész nép zokog.
Tíz milliónak zokogásából ima fakad
Egy ország haldoklik, és koporsójában
Egy nemzet fekszik vérben.

Indul nyugvóhelye felé, komoran és méltósággal
Ám egyszerre szomorú jóslatainak visszfénye
Megvilágítja sápadt arcunkon a borzalmat
És szétszaggatja az eget felettünk.

De hát fontos ez? Aludj csak aludj!
Ne zavarjuk többé a nyugalmát
És csak álmodjon ott, gyönyörű szülőföldjének
és hűs és enyhe erdeinek örök éjjelében.

És most vissza hozzánk. − Ám jöjjön, ha jönnie kell
Annak az elragadtatott pillanatnak, mit a Bárd annyira tisztel,
Nem félünk tőle, és tudni fogjuk,
Hogyan kell őt méltóan fogadni.

René Bonnerjera  angol-indiai költő. 
A francia nyelvű versét Csicsery-Rónai István fordította.