Ángyán Péter beszéde

Ángyán Péter : Hogy hihessünk újra a szemeknek

Főméltóságú úr! Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örök békeszerződéssel szemben. A nemzet érzi és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz. Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok” Hányszor és hányszor hallottuk, olvastuk már e sorokat, mily igen sokszor tanulmányoztuk, gondoltuk végig, elemezgettük, értelmezgettük tartalmát, s vajon hányszor érzékenyült el szívünk e búcsúlevél fölött, mely vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó részére íratott 1941. április 3-ának esti óráiban, egy vas jellem és megremegő emberi akarat utolsó életjeleként. Értelmünkben tudjuk, szívünknek rejtett zugaiban érezzük, ki volt az, aki akkor a tollat megragadta, s fájdalmasan emésztő vívódásának félmondatszerű, el-elcsukló gyötrődését a sercegő papírlapon hátrahagyta. Emberként-minthogy e Földön élünk- valahányan megjelenünk a történelem festővásznán. Van, aki haloványabb, lágyabb, olvadékonyabb, mások markánsabb, erősebb, rikítóbb tónusukkal válnak a világtörténelem állandóan alakuló és változó festményének alkotó részévé. Tudósként, cserkészparancsnokként, pedagógusként, államférfiként széki gróf Teleki Pál markáns tona- Iitást adott e képnek, mely azonban a történelmi egész tekintetében csupán a környező színárnyalatok figyelembevételével, azoknak fénv-árnyék játékába bekapcsolva adhat hiteles élményt. A lelkiismeretes történelemkutatók munkája és egyéni értelmezéseink komoly feladata, hogy a napi hírek képregényeit félretéve, mindenkor tájékozódva olvassuk történelmünket, tekintsünk annak képére, és tanuljunk belőle. A mai napnak mindazonáltal e történelmiség csupán kiegé­szítő eszköze. Meggyőződésem, hogy e nap mondanivalója sok­kal mélyebben gyökerezik. A régi rómaiak azt vallották, hogy a halott hősökről való megemlékezés akkor igazán hasznos, ha a szónok sírásra, megrendültségre készteti hallgatóit. A felszíni érzelmekre akartak hatni elsősorban, különösebb távlatok nélkül. Ma, itt – Máriabesnyőn -, de azt hiszem – magyar hazánk egész lelkületűben egy sokkal mélyebbre hatoló gondolkodásmódra van szükség. Nem szabad, hogy megemlékezésünk csupán külső jeleken merhető legyen, s hogy a két emberöltőnvire visszanyúló veszteségérzetünk görcsös, indulatos magatartásba torkolljon. Fontos tudatosítanunk, hogy7 a felszíni, gyökerek nélküli, ideali­zált összefüggéseket fabrikáló) értelmezések világosnak es széles­nek tűnő utjai ingoványos talajra visznek, ahol állandó harcok és végtelen háborúskodások pusztítanak. Teleki Pál – aki 1939-ben, második miniszterelnökségébe való beiktatásának idején egy7 rá­dióbeszédében magát a keresztény nemzeti eszme öreg szolgájá­nak nevezte egy gyökeresen más dimenzióban szól hozzánk; es hiszem, hogy ma újra, határozottan ki kell mondanunk: ez a di­menzió nem a gátlástalan politikai csaták dimenziója, nem az érdekhajhászó, materialista világszemléleté, de nem is a mindent át és átfogó idealizáeióé, nem az embert néhány számmá silanyító vadkapitalizmus dimenziója. Ez a dimenzió félelmetes mélysé­gekben hordozza megingathatatlan gyökereit, melyekből táplálé­kát nyeri. Felelősségteljes, határozott, tudatos, keresztény-kon­zervatív értékrend, az ezen alapuló nevelés, a szeretetkapcsolatok ápolásának szükséglete, az embertárs és a teremtett világ folyto­nos újra felfedezése, az ész és bölcsesség által megtermékenyített, szívvel vallott magyarság, s a minden időben radikálisan kémény önvizsgálat és önellenőrzés – mind-mind a mának szóló értékek. Egy kortalan, örök értékrend, melyet újra és újra tel kell szíta­nunk szívünkben. Mi más, ha nem ez a fő üzenete e mai napnak? 5 mi más volt, ha nem ez a fő útravalőja a tegnap Balatonbogláron, ünnepélyes keretek között megtartott szoboravatásnak is. Teleki Pállal együtt ismerjük fel és valljuk meg ma mindannyian, hogy sosem a szám, a forma és a hangerő határoznak, hanem a lényeg, a béltartalom. Koszorúinkat és a megemlékezés virágait elhelyezve mondjuk ki ma újra, és határozott lélekkel éljük meg, hogy a maga helyén mindenkinek vannak kötelességei, melyeket – legyenek bármily kicsinyek is – fontos, hogy jól, hosszú távra tervezve, jólétünket nemegyszer hanyagolva, de becsületünket és a köz érdekeit min­denkor szem előtt tartva végezzünk el! Mi, akik ma összegyűltünk ugyanazon termékeny mag hordozói vagyunk, melyet egykoron Teleki Pál is szívébe oltva hordozott. A különbség csupán e mag fejlettségében van közöttünk. Van, akinek lelki talajába még éppen csak belehullott, vannak, akikben már megkötött és szárba szökkeni, s vannak, akikben e zsenge hajtás már kifejlett növény és lobog a szélben. Tudjuk azonban, hogy a kicsiny, fejlődésnek indult mag és a kifejlett virág esszenciája, lényegi kódoltsága azonos. Pontos tehát, hogy mindig újra és újra, állandó munkával őrizzük és gondozzuk a táptalajt, hogy minél több illatos, szép virág fejlődhessen s hirdetethesse rikító színeivel – vagy éppen csendes bájával – a gyökerek ellető erejét. Ma – hitem szerint – végre lehetőség van arra, hogy Teleki Pál elnyerje méltó megbecsülését Magyarországon. Ez pedig nem más. mint a keresztény erkölcsiségen, a történelmi felelősségér­zeten és a hivatástudaton nyugvó értékrendjének határozott, ál- landó újrakezdéssel való megélése. így építhetünk barátságokat, tervezhetünk magyar eletet, s teremthetünk egy olyan európai Magyarországot, melyben – Telekit idézve:

„nem várunk csodákat, de bízunk önmagunkban, úgy, hogy azt a szemek villogásából mindenki lássa, mert akkor hinni fognak a szemeknek”

(Elhangzott Teleki Pál halálának 63. évfordulóján sírjánál, 2004. április 4-én.)